Leírás
A Corpus Domini-bazilika születése mögött hit, buzgalom és missziós lelkesedés áll. A kármelita szerzetesek, akik Milánónak ezen a részén éltek, hívták életre ezt a lelki és jótékonysági közösséget. Jelenlétük a városban 1268-ra nyúlik vissza: ekkor a szerzetesek a Sant'Ambrogio ad Nemus közelében laktak, ahol kolostoruk és a Gyümölcsoltó Boldogasszonynak szentelt templomuk állt, valószínűleg azért, hogy a rend palesztinai eredetére emlékeztessenek.
1611-ben, hosszas fáradozás után, miután megszerezték Federico Borromeo bíboros engedélyét, megérkeztek Avilai Szent Teréz „mezítlábas” kármelitái, 1614-ben pedig maga a bíboros szentelte fel az általuk épített új templomot unokatestvére, Borromeo Szent Károly tiszteletére, akit nem sokkal korábban emeltek az oltárok dicsőségére, és aki hosszú éveken át a kármelita rend védelmezője volt a római kúriánál.
A Porta Nuovánál, ahol a Szent Károly-templom és -kolostor állt, 1674-ben helyet kaptak a kármelita reform mezítlábas apácái is. Később azonban előbb Mária Terézia, majd Napóleon különböző szerzetesrend-feloszlatásai a mezítlábas kármelitáknak minden nyomát eltörölték Milánóban. Végül Beccaro atya Andrea Ferrari bíboros érsektől megkapta a Béke-kapu és a Sempione környéki körzet megjelölését, amely egyre népesebb lett, így egyre nagyobb szüksége volt lelki támaszra.
1894-ben Beccaro atya, aki Indiából tért vissza, ahol misszionárius volt, egy kezdetleges fatemplomot építtetett. Ebből nőtt ki a „Corpus Domini”-bazilika épületegyüttese és minden hozzá tartozó intézmény, például a kolostor, a nyomda és a Piccoli Derelitti intézet. Az akkori évek anyagi és lelki alkotásokban gazdag, a bazilikához kötődő tevékenységei közül a Pia Opera del Suffragio maradt fenn.
A terv 1894-ből származik, Ippolito Marchetti építész munkája, az (alsó) templom építése azonban 1899-ben kezdődött. A plébániatemplom két egymásra épített templomból áll, román–bizánci stílusban; a felső részt 1910-ben építették hozzá.
A közösség egy olyan épületből indult, amelyet a Fiera Campionaria vásár egyik pavilonjából alakítottak ki, amikor Beccaro atya, hazatérve Indiából, úgy látta, hogy Milánónak ezen a részén, a Béke-kapu körül olyan emberek élnek, akiknek gyakorlati és lelki segítségre van szükségük.
A templom egyike azoknak az első utcáknak, amelyeket 1884-ben a városi elektromos villamosvonal összekötött a Piazza Duomóval. Az épületegyüttes az otthon és a szilárdság érzetét közvetíti, ami a város egyházi épületeire jellemző; oldalt elegáns rozetták könnyítik és díszítik. Az ismétlődő díszítőrendszer éppen az épület monumentalitását enyhíti. A széles, nyeregtetős homlokzat és a téglaépítés a Isten házának „kézzelfogható” képét adja, amely az emberek mindennapi gondjai és szükségletei közepette áll.
1611-ben, hosszas fáradozás után, miután megszerezték Federico Borromeo bíboros engedélyét, megérkeztek Avilai Szent Teréz „mezítlábas” kármelitái, 1614-ben pedig maga a bíboros szentelte fel az általuk épített új templomot unokatestvére, Borromeo Szent Károly tiszteletére, akit nem sokkal korábban emeltek az oltárok dicsőségére, és aki hosszú éveken át a kármelita rend védelmezője volt a római kúriánál.
A Porta Nuovánál, ahol a Szent Károly-templom és -kolostor állt, 1674-ben helyet kaptak a kármelita reform mezítlábas apácái is. Később azonban előbb Mária Terézia, majd Napóleon különböző szerzetesrend-feloszlatásai a mezítlábas kármelitáknak minden nyomát eltörölték Milánóban. Végül Beccaro atya Andrea Ferrari bíboros érsektől megkapta a Béke-kapu és a Sempione környéki körzet megjelölését, amely egyre népesebb lett, így egyre nagyobb szüksége volt lelki támaszra.
1894-ben Beccaro atya, aki Indiából tért vissza, ahol misszionárius volt, egy kezdetleges fatemplomot építtetett. Ebből nőtt ki a „Corpus Domini”-bazilika épületegyüttese és minden hozzá tartozó intézmény, például a kolostor, a nyomda és a Piccoli Derelitti intézet. Az akkori évek anyagi és lelki alkotásokban gazdag, a bazilikához kötődő tevékenységei közül a Pia Opera del Suffragio maradt fenn.
A terv 1894-ből származik, Ippolito Marchetti építész munkája, az (alsó) templom építése azonban 1899-ben kezdődött. A plébániatemplom két egymásra épített templomból áll, román–bizánci stílusban; a felső részt 1910-ben építették hozzá.
A közösség egy olyan épületből indult, amelyet a Fiera Campionaria vásár egyik pavilonjából alakítottak ki, amikor Beccaro atya, hazatérve Indiából, úgy látta, hogy Milánónak ezen a részén, a Béke-kapu körül olyan emberek élnek, akiknek gyakorlati és lelki segítségre van szükségük.
A templom egyike azoknak az első utcáknak, amelyeket 1884-ben a városi elektromos villamosvonal összekötött a Piazza Duomóval. Az épületegyüttes az otthon és a szilárdság érzetét közvetíti, ami a város egyházi épületeire jellemző; oldalt elegáns rozetták könnyítik és díszítik. Az ismétlődő díszítőrendszer éppen az épület monumentalitását enyhíti. A széles, nyeregtetős homlokzat és a téglaépítés a Isten házának „kézzelfogható” képét adja, amely az emberek mindennapi gondjai és szükségletei közepette áll.