Leírás
A Missori téren áll a San Giovanni in Conca-bazilika apszisának egy része és altemploma. A templomot a 11. és a 13. század között építették újra román stílusban, Milánó egyik legfontosabb korakeresztény templomának helyén, amely az 5. és a 6. század között egy teknőszerű mélyedésben épült; az „in conca” (azaz „mélyedésben”) melléknév állítólag innen ered. A templomot a 18. század végén megszüntették szakrális funkciójából, majd kifosztották és megcsonkították. A második világháború után végleg feláldozták a városi forgalom igényeinek: az Albricci utca megnyitásához szinte teljesen lebontották. Gondos állagmegóvó restaurálás után az altemplom ma kiállítótér, és kiindulópontja a milánói régészeti területeket bemutató vezetett túráknak.
Az 1881-ben a főhajó alatt végzett régészeti kutatások (akkor rövidítették meg a templomot a Carlo Alberto út, a mai Mazzini út megnyitása miatt) egy lakóház maradványait hozták felszínre. A ház egy előkelő lakónegyedhez tartozott, amelyet freskózott falú, mozaikpadlós, szolgálati berendezésekkel ellátott elegáns épületek alkottak, és a korakeresztény templom felépítése előtt a város délkeleti részét foglalta el. A domus magas színvonalát egy 3. századi, színes mozaik igazolja, amely a kevés milánói példa egyike figurális motívumokkal: a mäander-mintás geometrikus kompozícióban állatokat ábrázoló négyzetek láthatók, köztük egy macskaféle teljesen épen maradt alakjával. Ugyanehhez az épülethez tartozhatott egy téglából épült ciszterna is, amelyet vízhatlanító cocciopesto borít, és ólomcsövek táplálták; az altemplomban megtekinthető.
Az 5. és a 6. század között a terület új vallási és temetkezési funkciót kapott: a korábbi lakóházak helyén egy keskeny, hosszúkás, egyhajós apszisos templom épült (17x53 méter), külső falait lizénák tagolták. Ennek maradványai az épület lebontásakor, 1948 és 1952 között végzett régészeti kutatások során kerültek elő. A Szent János evangélistának szentelt korakeresztény bazilikából fehér márvány- és bazaltlapokból álló padlórész maradt fenn, amelyet az 1881-es ásatásokon találtak meg. A templom körül temető terült el, amelynek több sírját is megtalálták. Az egyiket belül freskók díszítik, amelyek a halálra és a lélek feltámadására utalnak: a kőládaszarkofág egyik hosszú oldalán egy kertben két egymással szembenéző szarvas látható a kereszt két oldalán, az egyik rövid oldalon pedig két fogoly egy pálma felé fordulva. Az 5–6. századi freskó a milánói korakeresztény festészet egyik legritkább fennmaradt példája.
A 11. században a templomot teljesen újjáépítették román stílusban, és altemplommal látták el; ez az egyetlen ilyen korú altemplom, amely még megvan Milánóban, és ma a bazilika egyetlen fennmaradt tanúja. A templomot a 13. században újra felépítették, majd a második világháború után lebontották.
A templomról szóló első hírek Ansperto érsek 879-es végrendeletében, valamint a Biblioteca Ambrosianában őrzött 9. századi evangéliumos könyvben találhatók.
A milánóiak a templom maradványait „el dent cariaa”-nak, vagyis „szuvas fognak” hívják a Missori téren ma is látható romok csipkézett formája miatt.
Az 1881-ben a főhajó alatt végzett régészeti kutatások (akkor rövidítették meg a templomot a Carlo Alberto út, a mai Mazzini út megnyitása miatt) egy lakóház maradványait hozták felszínre. A ház egy előkelő lakónegyedhez tartozott, amelyet freskózott falú, mozaikpadlós, szolgálati berendezésekkel ellátott elegáns épületek alkottak, és a korakeresztény templom felépítése előtt a város délkeleti részét foglalta el. A domus magas színvonalát egy 3. századi, színes mozaik igazolja, amely a kevés milánói példa egyike figurális motívumokkal: a mäander-mintás geometrikus kompozícióban állatokat ábrázoló négyzetek láthatók, köztük egy macskaféle teljesen épen maradt alakjával. Ugyanehhez az épülethez tartozhatott egy téglából épült ciszterna is, amelyet vízhatlanító cocciopesto borít, és ólomcsövek táplálták; az altemplomban megtekinthető.
Az 5. és a 6. század között a terület új vallási és temetkezési funkciót kapott: a korábbi lakóházak helyén egy keskeny, hosszúkás, egyhajós apszisos templom épült (17x53 méter), külső falait lizénák tagolták. Ennek maradványai az épület lebontásakor, 1948 és 1952 között végzett régészeti kutatások során kerültek elő. A Szent János evangélistának szentelt korakeresztény bazilikából fehér márvány- és bazaltlapokból álló padlórész maradt fenn, amelyet az 1881-es ásatásokon találtak meg. A templom körül temető terült el, amelynek több sírját is megtalálták. Az egyiket belül freskók díszítik, amelyek a halálra és a lélek feltámadására utalnak: a kőládaszarkofág egyik hosszú oldalán egy kertben két egymással szembenéző szarvas látható a kereszt két oldalán, az egyik rövid oldalon pedig két fogoly egy pálma felé fordulva. Az 5–6. századi freskó a milánói korakeresztény festészet egyik legritkább fennmaradt példája.
A 11. században a templomot teljesen újjáépítették román stílusban, és altemplommal látták el; ez az egyetlen ilyen korú altemplom, amely még megvan Milánóban, és ma a bazilika egyetlen fennmaradt tanúja. A templomot a 13. században újra felépítették, majd a második világháború után lebontották.
A templomról szóló első hírek Ansperto érsek 879-es végrendeletében, valamint a Biblioteca Ambrosianában őrzött 9. századi evangéliumos könyvben találhatók.
A milánóiak a templom maradványait „el dent cariaa”-nak, vagyis „szuvas fognak” hívják a Missori téren ma is látható romok csipkézett formája miatt.