Leírás
A La Scala Milánó nagy operaháza a Piazza della Scalán, karnyújtásnyira a Dómtól. 1778 óta ad otthont operának, balettnek és hangversenyeknek, neve pedig az egész világon az opera szinonimája.
Kívülről szinte szerénynek tűnik: világos, klasszicista homlokzatát Giuseppe Piermarini tervezte, előtte fedett árkád húzódik, ahová egykor a hintók érkeztek. A meglepetés odabent vár, a patkó alakú nézőtéren, amely csupa arany, elefántcsont és vörös damaszt, négy páholysorral és két karzattal, mintegy kétezer néző számára.
A királyi páholy a legelőkelőbb mind közül: középen áll, szemben a színpaddal, és karmazsinvörös bársony borítja. A színpadnyílás felett nagy óra mutatja az órákat római, a perceket pedig arab számokkal. A függöny karmazsinvörös bársonyból készült, arannyal hímezve.
A mennyezetről függ a csillár, amelyet a muranói üvegfúvó mesterek ajándékoztak a második világháború után. A fából készült boltozatot rezonanciatestnek szánták: a Scala akusztikájának híre innen ered.
A előcsarnokban és a társalgókban tükrök, stukkók és márványoszlopok között jársz; a harmadik emeleti, a páholytulajdonosoknak szánt társalgót Arturo Toscaniniról nevezték el, ablakai a térre néznek. Kicsit odébb, a szomszédos épületben található a Színháztörténeti Múzeum, amely az opera nagyjainak emlékeit őrzi.
1778. augusztus 3-án mutatták be az első operát, Salieri „L'Europa riconosciuta” című művét. A közönség soraiban Pietro Verri ezt írta: „a szem mindig el van foglalva”. A régi udvari színház két évvel korábban leégett: az ott páholyt bérlő nemesi családok engedélyt kaptak Mária Teréziától egy új építésére, saját költségükön.
A zene eleinte szinte csak ürügy volt. A páholyokban vacsoráztak és vendégeket fogadtak, a földszinten táncoltak, és szerencsejátékot is játszottak: Milánóban mindenütt tilos volt, kivéve a színházban az előadások alatt. A játékasztalok zsongása egészen a nézőtérig hallatszott.
Aztán jött Verdi. Egy kudarc után majdnem felhagyott a zenével, de Merelli impresszárió a kezébe nyomott egy librettót: ez volt a Nabucco, amely 1842-ben lángra lobbantotta a Risorgimento közepén járó várost. Puccini ezzel szemben itt élte át a Madama Butterfly hangos bukását.
Az 1943. augusztusi bombák csak a színpadot és a falakat hagyták állva. 1946. május 11-én az újjászületett nézőtér Arturo Toscanini vezényletével tartott hangversennyel nyílt meg újra, aki ismét a scalai karmesteri pulpitusra állt: egész Milánó ünnepelt.
Ne hagyd ki
• A nézőteret a páholyaival.
• A muranói csillárt.
• A Színháztörténeti Múzeumot.
• Piermarini homlokzatát.
Tudtad?
• 1907-ig a zenekar a földszinttel egy szinten játszott, igazi zenekari árok nélkül: a mai árok a 20. század elejéről származik.
• A név egy lebontott templomtól ered, a Santa Maria della Scalától, amelyet Regina della Scala alapított.
• Az évad december 7-i megnyitója, Szent Ambrus, Milánó védőszentje ünnepén, 1951 óta állandó hagyomány: azon az estén aratta Maria Callas az első milánói diadalát.
Kívülről szinte szerénynek tűnik: világos, klasszicista homlokzatát Giuseppe Piermarini tervezte, előtte fedett árkád húzódik, ahová egykor a hintók érkeztek. A meglepetés odabent vár, a patkó alakú nézőtéren, amely csupa arany, elefántcsont és vörös damaszt, négy páholysorral és két karzattal, mintegy kétezer néző számára.
A királyi páholy a legelőkelőbb mind közül: középen áll, szemben a színpaddal, és karmazsinvörös bársony borítja. A színpadnyílás felett nagy óra mutatja az órákat római, a perceket pedig arab számokkal. A függöny karmazsinvörös bársonyból készült, arannyal hímezve.
A mennyezetről függ a csillár, amelyet a muranói üvegfúvó mesterek ajándékoztak a második világháború után. A fából készült boltozatot rezonanciatestnek szánták: a Scala akusztikájának híre innen ered.
A előcsarnokban és a társalgókban tükrök, stukkók és márványoszlopok között jársz; a harmadik emeleti, a páholytulajdonosoknak szánt társalgót Arturo Toscaniniról nevezték el, ablakai a térre néznek. Kicsit odébb, a szomszédos épületben található a Színháztörténeti Múzeum, amely az opera nagyjainak emlékeit őrzi.
1778. augusztus 3-án mutatták be az első operát, Salieri „L'Europa riconosciuta” című művét. A közönség soraiban Pietro Verri ezt írta: „a szem mindig el van foglalva”. A régi udvari színház két évvel korábban leégett: az ott páholyt bérlő nemesi családok engedélyt kaptak Mária Teréziától egy új építésére, saját költségükön.
A zene eleinte szinte csak ürügy volt. A páholyokban vacsoráztak és vendégeket fogadtak, a földszinten táncoltak, és szerencsejátékot is játszottak: Milánóban mindenütt tilos volt, kivéve a színházban az előadások alatt. A játékasztalok zsongása egészen a nézőtérig hallatszott.
Aztán jött Verdi. Egy kudarc után majdnem felhagyott a zenével, de Merelli impresszárió a kezébe nyomott egy librettót: ez volt a Nabucco, amely 1842-ben lángra lobbantotta a Risorgimento közepén járó várost. Puccini ezzel szemben itt élte át a Madama Butterfly hangos bukását.
Az 1943. augusztusi bombák csak a színpadot és a falakat hagyták állva. 1946. május 11-én az újjászületett nézőtér Arturo Toscanini vezényletével tartott hangversennyel nyílt meg újra, aki ismét a scalai karmesteri pulpitusra állt: egész Milánó ünnepelt.
Ne hagyd ki
• A nézőteret a páholyaival.
• A muranói csillárt.
• A Színháztörténeti Múzeumot.
• Piermarini homlokzatát.
Tudtad?
• 1907-ig a zenekar a földszinttel egy szinten játszott, igazi zenekari árok nélkül: a mai árok a 20. század elejéről származik.
• A név egy lebontott templomtól ered, a Santa Maria della Scalától, amelyet Regina della Scala alapított.
• Az évad december 7-i megnyitója, Szent Ambrus, Milánó védőszentje ünnepén, 1951 óta állandó hagyomány: azon az estén aratta Maria Callas az első milánói diadalát.