Leírás
A milánói Teatro Lirico, korábbi nevén Teatro della Cannobiana (néha Teatro della Canobbiana vagy egyszerűen La Cannobiana), Milánó egyik történelmi színháza. 1717-ben Milánóban felépült a Teatro Regio Ducale a Királyi palota egyik szárnyában, de 1776. február 25-én tűz teljesen elpusztította.
Ferdinánd főherceg, Mária Terézia fia azt javasolta, hogy Milánó két színházat kapjon: a főbbet (a „nemeset") az udvar közelében kellett felépíteni a megszentségtelenített Santa Maria alla Scala-templom helyén, ez a mai La Scala, a másodikat (a „népit") pedig a cannobiai iskolák telkén, amelyeket Paolo da Cannobio alapított (innen a név).
A La Scala volt a „nagy színház", a másik a második színház; páholyai ugyanazoké a páholytulajdonosoké voltak, akiké a La Scaláé. Mivel azonban kisebb volt, néhányuknak – sorsolás útján – le kellett mondania arról, hogy a „kis színházban" is páholyuk legyen.
Mindkét tervet, amelyek az olasz színház típusát követik patkó alakú alaprajzzal, több páholysorral és karzattal, Giuseppe Piermarinire, a királyi építészre bízták.
Az új színházat, a „Cannobianát" egy évvel a La Scala után avatták fel 1779. augusztus 21-én este, Salieri előadásával és zenéjével. A különböző évadokban számos előadást tartottak itt; említésre méltó az 1832-es, amikor Gaetano Donizetti a Cannobianát választotta A szerelmi bájital bemutatójához. A két nagy milánói színházat hosszú ideig együtt vezették az egymást követő impresszáriók.
Az önkormányzati és állami támogatások csökkenésével a Cannobiana 1870-től hanyatlásnak indult. Edoardo Sonzogno zenei kiadó adott neki új életet: felújíttatta, és nevét Teatro Lirico Internazionaléra változtatta (1894). A színház ismét fontos kulturális központtá vált: itt mutatták be Cilea és Leoncavallo műveit, és itt arattak sikert Enrico Caruso első estéi is. 1904-ben itt volt D'Annunzio A Iorio lánya című drámájának ősbemutatója.
1914. április 18-án itt tartották Giovanni Pastrone Cabiria című filmjének premierjét, amelyet a torinói Teatro Vittorio Emanuele II mellett a filmtörténet első kolosszálfilmjének tekintenek.
1923. november 23-án nagy sikerrel mutatták be A csengők országa című operettet.
1926-ban ismét Milánó városának tulajdonába került.
1938-ban súlyos tűz rongálta meg. A város ekkor új formában döntött az újjáépítéséről, a tervezéssel Cassi Ramelli építészt bízták meg. 1943-ban a Lirico adott otthont a La Scala évadjának, amely a Milánót ért súlyos angol–amerikai bombázásokban megsemmisült.
1944. december 16-án Benito Mussolini itt mondta el utolsó nagygyűlési beszédét, a „Megtorlás beszédét".
A háború után a Teatro Lirico visszatért kulturális szerepéhez. 1960-ban a város Strehler Piccolo Teatrójának adta át, amelynek „nagy termeként" működött. Fontos időszak kezdődött Brecht-darabokkal, balettel, Giorgio Gaber koncertjeivel és politikai rendezvényekkel egészen a kilencvenes évekig, amikor pénzügyi válság miatt bezárt. Ma új felújítási terv készül, hogy újra életre keltsék.
2003-ban Giorgio Gaber nevét vette fel.
Ferdinánd főherceg, Mária Terézia fia azt javasolta, hogy Milánó két színházat kapjon: a főbbet (a „nemeset") az udvar közelében kellett felépíteni a megszentségtelenített Santa Maria alla Scala-templom helyén, ez a mai La Scala, a másodikat (a „népit") pedig a cannobiai iskolák telkén, amelyeket Paolo da Cannobio alapított (innen a név).
A La Scala volt a „nagy színház", a másik a második színház; páholyai ugyanazoké a páholytulajdonosoké voltak, akiké a La Scaláé. Mivel azonban kisebb volt, néhányuknak – sorsolás útján – le kellett mondania arról, hogy a „kis színházban" is páholyuk legyen.
Mindkét tervet, amelyek az olasz színház típusát követik patkó alakú alaprajzzal, több páholysorral és karzattal, Giuseppe Piermarinire, a királyi építészre bízták.
Az új színházat, a „Cannobianát" egy évvel a La Scala után avatták fel 1779. augusztus 21-én este, Salieri előadásával és zenéjével. A különböző évadokban számos előadást tartottak itt; említésre méltó az 1832-es, amikor Gaetano Donizetti a Cannobianát választotta A szerelmi bájital bemutatójához. A két nagy milánói színházat hosszú ideig együtt vezették az egymást követő impresszáriók.
Az önkormányzati és állami támogatások csökkenésével a Cannobiana 1870-től hanyatlásnak indult. Edoardo Sonzogno zenei kiadó adott neki új életet: felújíttatta, és nevét Teatro Lirico Internazionaléra változtatta (1894). A színház ismét fontos kulturális központtá vált: itt mutatták be Cilea és Leoncavallo műveit, és itt arattak sikert Enrico Caruso első estéi is. 1904-ben itt volt D'Annunzio A Iorio lánya című drámájának ősbemutatója.
1914. április 18-án itt tartották Giovanni Pastrone Cabiria című filmjének premierjét, amelyet a torinói Teatro Vittorio Emanuele II mellett a filmtörténet első kolosszálfilmjének tekintenek.
1923. november 23-án nagy sikerrel mutatták be A csengők országa című operettet.
1926-ban ismét Milánó városának tulajdonába került.
1938-ban súlyos tűz rongálta meg. A város ekkor új formában döntött az újjáépítéséről, a tervezéssel Cassi Ramelli építészt bízták meg. 1943-ban a Lirico adott otthont a La Scala évadjának, amely a Milánót ért súlyos angol–amerikai bombázásokban megsemmisült.
1944. december 16-án Benito Mussolini itt mondta el utolsó nagygyűlési beszédét, a „Megtorlás beszédét".
A háború után a Teatro Lirico visszatért kulturális szerepéhez. 1960-ban a város Strehler Piccolo Teatrójának adta át, amelynek „nagy termeként" működött. Fontos időszak kezdődött Brecht-darabokkal, balettel, Giorgio Gaber koncertjeivel és politikai rendezvényekkel egészen a kilencvenes évekig, amikor pénzügyi válság miatt bezárt. Ma új felújítási terv készül, hogy újra életre keltsék.
2003-ban Giorgio Gaber nevét vette fel.